2009. október 15., csütörtök

áldozat 10.

Parti Nagy Lajos: Egynyári mondatok

A nyár az lágy buggyanás a homokon.
Tükröt sütnek a gangokon, teknősbékát, fújtat és ciceg a júliusi nap a bő olajban. Zsíros zászlóban ácsorog a nyár, lobogtatja, nyeli. Csíkokat húz a szerves, telt szemét. A szomjas, verébmedence fényben gyéren lóg a petúniák vendéghaja, zöld akasztójukon a kék, piros, lila foszladék. Ládák és szárazak. „Paradicsomkórház”, ezt hallom többször is egymás után, holott suttognak, szinte összeakad a szemüvegük a függőfolyosón. Társalognak a petúniák. Orvostól jönnek, hentestől, piacról. Annak a rendje.
Mert azért, Husika, hát az a kórház, hát az magában véve is egy paradicsom volt, egy boldog piknik, hol szökőkútban játszódtak a derék főorvosok, és madártej volt minden meg sodó, hát egy fürdőkórház milyen legyen, egy valóságos Klinika, Dráváné, s hogy villanyos tolókocsival folyott a szép közlekedés, egy Hospital Paradiso, azért az mégis valami, nem esztéká. Hajdan, mondják a petúniák, s legyintenek. Ropog szatyraik apró kereke a műkövön.
Az bizony, paradicsomkórház, az a nyár.
Hogy tehát mi is a nyár, de így, ilyen banálisan, hogy mi a nyár?, azt fogalmazgatom. S becsukom hozzá a szememet hétfő délelőtt a Szív utcában. Talán nem is teknősbéka, hanem akciós zsírszalonna, azok a bolyhos, nyurga táblák, sertésjegek a nyári délelőttben, s végül mind szőkére sül, selyemcukor és kösöntyű, és olvad el a nyelven magától, nem szíjas, nem gumis, paradicsommal, Dráváné, jó kis paprikával.
Nézem a becsukott szememen a karikákat, a higanyos buborékokat. Vizet kellene írni, csak vizet. Valami könnyű, nyári tükröt. Lustát és meddőt. Laza gyomorszájat. Nem törődni, nem dolgozni. Elengedődni a bőrt. Hogy csak a semmi, a semmi, a semmi. Mikor fekszik hanyatt az ember, lábai mint a hínár. Nem szerkeszt, nem épít, nem kerekít. Ahogy esik jól, úgy. Plafonküllőkön lépegetni az ujjaival.
A nyár az bőrérzet, víz és nyurgaság, jégszekrény koccanása, apró hajnali vodkák és mezítlábra felhúzott tornacipő. Frissen vágott sörtefű egy kertben, harmat, fehér vasasztal, vízüvegcserép. Elhagyott, hibátlan víztükör kacsákkal. Homokos fürdőköpeny sprődje a vállon. Karnyújtásnyi túlpart és tengerérzet. Lassú napok gyors telése. Hogy holnap is, holnapután is ma van. S bicikli, zöld veltelini, mályvafagylalt.
Csíkos nyugágy, könyv, vastag és fölösleges regénykönyv a napolaj árulkodó kis szamárfüleivel.
Eötvös Károly fürdőtrikóban a füredi strandon. Bajsza, rózsás kagylóvá görbített talpa, piruló tagjai.
Amikor a szívkórház Badacsonyba hajókirándul, s a boldog pecsenyesoron tetőfokára hág.
Valami szél, ahogy lapozza a nádast, s a messzi, strandi lárma mint a csend szőke kérge. Ahogy szállanak a felhők badacsonyan, kék egükben a csecsfelhők, drágám, szállnak mammatusz.
Ölbe vett kockás füzet, fekete toll, íráskézimunka. A nyár szabadfogalmazás.
Az a nyár, ahogy a partra döng a tó és „nagyítóüveg-húsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan fújtatva futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog s fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát.”
Szemüveg, kívülhordott ing, ezerbő nadrág, hunyorgás, szétlóbált, nyughatalan barna tagok, tán notesz, ceruza. A földvári mólón Szabó Lőrinc, ez a nyár.
A bélellei honvéd úttörőtábor második világháborús gumicsónakjai alatt a keserű gumiszag édes illata.
Szabó Kaola áttört presszósköténye a tihanyi apátság hóna alatt. Párás, kék tálcán vitorla sörnyitóval, számlablokkal. Vörös sün, podravka pivo. A bőröd. Apró, visszakozó mozdulatok rajt, a homok kicsi rákjai, ez a nyár.
Egy túlvilági reggeli. Csurig terített pingpongasztal bémárián, s a kert végében piros üdülőkkel a vasút. Nyárfa, poros nyárfasor a holdig s vissza.
Halsütők a siófoki állomáson, szívdodzsem és butikosnadrág.
Egy ottfelejtett napernyőkalapács.
Hogy lugasuk fakózöldjében pirosra szítt ponyva alatt zöldbableveseznek az angyalok. Titkos combjukon, ikrek, kanálnyéllel vakargatják a szúnyogcsípést. Nyíló recék kereszthálózata. Hoznak a melbából fagyit, de vanília nem. Hogy csupa, csupa málnák. Naptej robban az ég lőtéri csöndjében. Szédül és érik az uborka a pincetetőn.
Az az ájult, édes nyár, az volna. Üvegszájban, nejlonüvegben mézcukor, s korom, gálic, sebbenzin, az nyár.
Hogy Egry József mókusecsetet mos az alkonyatban.
Egy bicikli ezüstje a györöki országúton, mikor filmet izzad a bitumen és surrog, surrog fölötte a kerék nagyon fátyolból és nagyon messziről, az a nyár. Nem küllő, nem nyereg, nem is épp szín, csupán egy hosszú cikkanás a szemben, szúrós fénypor, ami majd bármikor előhívható: ezüstmaszat. S hogy ehhez a biciklihez ki tartozott? Istenem, hát ez, ez a fény, ami mindig hozzátartozik, ez tartozott.
Györök, ahonnan látni a tengert, ez a nyár.
S hogy a szív a legizmosabb élőlény, tizenkét sorban elfér s tízezer évre elég. Jelentéktelen, mégis másod.
Egy teleákolt fürdőző papír.

(’93. július 12.) --> jelzem, a szülinapomon íródott. ejjj, odébb van az még, meg a homokos tengerpart is...

2 megjegyzés: