egyébként elgondolkodtam, hogy van-e valami, amit én rontottam el, és esetleg nem csak anyámat kellene hibáztatni, hogy így megromlott a kapcsolatunk. arra jutottam, hogy igen. (becsületes, önkritikus judit, gratulálunk!)
mivel először dolgoztam au-pair-ként, az elején kissé meg voltam illetődve. félénk voltam, meg visszahúzódó. mondjuk ezt valamennyire meg lehet érteni: nem éltem még külföldön hosszú ideig; hirtelen fejbe vert a luxus, amivel itthon fogadtak; azt sem tudtam, hogy mi a feladata egy ópernek, úgyhogy csak hallgattam és elvégeztem, amit rám bíztak. akik viszont ismernek, azok tudják, hogy minden vagyok alapvetően, csak félénk, visszahúzódó nyuszika nem. miután sikerült itt beilleszkednem, barátnőt is szereztem, megismertem a környéket és a családot (khm-khm :)), kezdett kinyílni a csipám. ami a végeredményből (felmondás) következtetve annyira nem volt szerencsés. bár ki tudja, mit tartogat a jövő, na de ez egy másik téma.
szóval amit az utóbbi két hétben osztásként itthon leggyakrabban végig kellett hallgatnom, az az volt, hogy szerepet játszottam, színészkedtem négy hónapig, hogy milyen aranyos-kedves-egyebek kislány vagyok, aztán kimutattam a fogam fehérjét, és kiderült, hogy egy arcátlan-szemtelen-túllaza kis luvnya vagyok, aki azért tart ott, ahol tart, mert lusta, és mindig az egyszerűbb utat választja az életben, csak hogy ne kelljen küzdeni. erre a következtetésre éppen ma ébredt rá anyám, meg is osztotta velem, nagyon örültem... és hogyan jött rá erre? úgy, hogy amikor kiderült, hogy nem maradok januártól, megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni: magyarországon maradok-e, netán a bátyóhoz költözöm (na persze, ez nálam soha nem volt alternatíva, szerintem a kérdést is hülyeség volt feltenni, de sebaj), vagy maradok ausztriában, csak máshol. akkor elsőre azt mondtam, hogy nem tudom még, de au-pair többet nem akarok lenni. azért a biztonság kedvéért körbenéztem persze a honlapon, ahol mostani anyámékat is találtam anno, és hoppá, ott volt egy család, aki nagyon szimpatikusnak tűnt egyből, szóval váltottunk pár levelet, és úgy tűnik, hogy maradok au-pair. (a részleteket megosztom nemsokára egy külön posztban, csak győzzétek kivárni:)) na ezen kiakadt teljesen, hogy én azt mondtam, hogy nem leszek többé óper, és mégis. miért? szentírás a szavam? nem változhat a véleményem? és igen, nagyon vissza szerettem volna jönni a környékre, és volt egy hetem, hogy találjak valamit. azért ennyi idő alatt nem leszek topmenedzser egyik cégnél sem, és július végéig maradhatok óperként ausztriában, szóval adta magát a dolog, hogy ilyen irányban fogok próbálkozni, mert tényleg ez volt a legegyszerűbb. nekem soha nem magával a munkával volt itt bajom, hanem hogy annyira eltérő személyiségek vagyunk anyámmal, hogy ez nem működik köztünk, de erről már írtam. nem büdös nekem a munka, ha megbecsülik, amit elvégzek, de ha folyton azt hallgatom, hogy ezt is, meg azt is rosszul csináltam, és miért van egy döglött pók a földön, miután nyolc órával korábban porszívóztam... talán mert azóta döglött meg... szóval ezek nem teljesen korrekt ügyek szerintem, hanem szőrszálhasogatás. aztán majd meglátjuk, hogy az új helyen mi lesz, mindenesetre sok mindent másképp fogok csinálni, illetve már most másképp csináltam szombaton, mikor újanyámmal találkoztam. nem volt szó visszahúzódásról, meg szégyenlősségről, nyílt voltam, nagyszájú és egyenes. úgyhogy ezzel már nem lehet probléma.
szóval amikor szombaton délben elindultam itthonról egy hatalmas bőrönddel - benne azokkal a cuccaimmal, amiket nem akarok hazavinni, és még egyszer visszahozni -, és anyám meglátott, szívrohamközeli állapotba került, ahogy elnéztem az arcszínét, hogy netán szó nélkül elmegyek, vagy mi a szösz... nem-nem, csak a városban találkoztam a jövendőbeli anyámmal, aki elvitte hozzájuk a bőröndöt, így megkímélt egy sérvtől, meg egy felesleges málhás szamár-szereptől.
a hétvége?
a találka és a csere lebonyolítása után bátyóé volt a főszerep. nagyon lájtos kis hétvégét rendeztünk, haverokkal hesszelés, tv-nézés (igen, én tv-t néztem, de nyugi, csak sportot, meg dvd-t), fetrengés, főzőcskézés, vasárnap lakásból ki nem lépés formájában, ugyanis ide elég keményen megjött a tél, hóval-faggyal, én meg aztat nem szeressem túl közelről szemlélni, jobb nekem bent a meleg szobában.
basszus, megnéztük a brünot. sokkot kaptam. ez a pali nem ép. egyszer szerintem mindenkinek látnia kell, legalább a kezdő tíz percet. én ott annyira röhögtem, hogy folytak a könnyeim. nem garantálom, hogy még egyszer leülnék megnézni, de egyszer tényleg kihagyhatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése