majdnem őszintén

nos, milyen okok vezettek odáig, hogy a kacsalábon forgó palotából idő előtt távozom?

van, akinek már teleírtam ezzel a postaládáját, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tűzdelve a szöveget, de itt most egy higgadtabb verzió következik. talán már lenyugodtam. vannak még fogszorítós rohamaim, na de sebaj, ez már maximum két hétig tart, aztán remélhetőleg megszállja lelkemet a tökéletes harmónia és béke.

az elsődleges szempont, hogy önzőnek kell most lennem, mert az egészségem megsínylette az elmúlt bő négy hónapot. elsősorban itt arra gondolok, hogy a mérleg egy ötössel kevesebbet mutat, mint amikor megérkeztem, és aki ismer, tudja, hogy korábban sem voltam egy tonnadonna. másrészt a stressz kikezdte a ciklusomat, ami gyakorlatilag megszűnt létezni. kösz. ez érinti a lelkemet a legrosszabbul, de remélem, hogy idővel megoldódik ez a probléma is, "csak" az egyensúlyt kell újra megtalálnom, és nyugodtabban élnem. reggeli gyomorgörcsök és éjjeli felriadások nélkül.

nem szeretnék panaszkodni, de tényleg. mert nagyon sokáig jól éreztem itt magam, csak aztán volt az ominózus rákérdezésem a karácsonyi juttatásra, és ezen itteni anyám annyira fennakadt, hogy akkor valami eltört. azóta csak a szivatás, a nemtetszés, az elégedetlenkedés, a csúnya nézés uralkodk itthon. részemről is, ezt bevallom. anyukám tudna mesélni a gyilkos pillantásaimról, amit nem szoktam véka alá rejteni, ha valami nem tetszik. de az kicsit sok, hogy előléptem a ház negatív energiájává. ennyire tán még én sem vagyok befolyásos személyiség :)

ezeken kívül úgy gondolom, ha egy heti tervet megbeszélünk előre, és semmi rendkívüli nem jön közbe, akkor azt jó lenne betartani. mert nem vagyok egy itthonülő, antiszociális fap*na, és igenis szeretnék elmászkálni és nyugodtan programokat leszervezni. korábban ha nem is gond, de furcsaság volt, hogy nincs itt senki, akivel elmehetnék, anyám mindig kérdezgette, hogy nem unatkozom-e. nem éreztem úgy, hogy unalmas lenne az élet, talán ki kellett pihennem magam a nagy bulihalmok után, mégiscsak tisztességesen megünnepeltük a diplomákat a lányokkal. aztán valahogy hirtelen beindult minden, jött egy velem egyidős au-pair a faluba, és összehaverkodtunk, aztán meg egy hónapja a bébi keresztelőjén megismertem apám bátyját is (a bárány, tudjátok :)). azt hiszem, a probléma nem kisrészt itt gyökerezik.

egy példa csak, és nem is fűzök hozzá kommentárt, mindenki gondoljon, amit akar. szóval: hétfőn még úgy volt, hogy szabad hétvégém lesz. a múlt hétvégét a bátyóval töltöttem, ami ki is derült persze. anyám érdeklődve kérdezgetett, felhívta a figyelmemet a korkülönbségre (tizenöt év. nem-nem, kivételesen én vagyok a fiatalabb, semmi ok az aggodalomra), majd megkérdezte, mik a tervek. egyrészt nem tervezgetek túlságosan előre, főleg nem vele, de azért mondjuk a következő, azaz a jelenlegi hétvégét lebeszéltük, csuda izgalmas program: bemutat a lányának, közös hétvége, hármasban tengés-lengés a karácsonyi vásáron, szóval csupa jó dolog. bár ezt így konkrétan nem mondtam el itthon, de azért azt lehetett sejteni, hogy valamit már kiterveltünk együtt. és ezek után elindult a lavina. hétfőn kezdődött a vádaskodással, hogy egy-két cuccot nem mostam ki, mert nem elég illatosak (válassz másik öblítőt, anyu!). néztem nagyokat, hogy ez valóban említésre méltó probléma, vagy rosszul hallok. tényleg kimostam, kedveskéim, nyugodtan esküdözöm bárkinek bármilyen testrészére, akár életére is. persze a következtetés: én azért vagyok hanyag, mert az eszem nem itt jár, hanem a bátyó körül, és ez nem jó. a balhé másnap folytatódott, reggelente amúgy is mindig kapkodás van, amit nem igazán értek a mai napig, elvégre mindenkinek két keze van, ha három kéz munkáját szeretnénk elvégezni vele, evidens, hogy nem fog sikerülni. szóval elbeszélgetés, már nagyon elegem volt, és előadtam az eü-paráimat, amit persze ellenem fordított anyám: nem meri rám bízni a bébit, mert én nem vagyok jól. nem azt mondtam, hogy hallucinálok, vagy netán nagykéssel a kezemben ébredek alvajáróként a gyerekek szobája előtt... de hát legyen. aztán este már hangosodott a vita keményen. vita? na jó, túloztam, nagyrészt én csak hallgattam. biztos éreztetek már olyat, hogy áll előttetek egy ember, aki csak mondja a magáét, biztos benne, hogy neki van mindenben igaza, ha megpróbálod meggyőzni, elkezd közeledni és hadonászik és üvölt (nőben ez igazán félelmetes jelenség), és te inkább csak lelked mélyén szánakozóan mosolyogva mondogatod magadban: nyugi, nyugi, hadd mondja, majd fogy, hagyd rá. újabb roham volt, hogy én vakszerelmes vagyok és ezzel a munkával ez nem összeegyeztethető, és lelkiismeretfurdalást próbálok itthon okozni azzal, hogy panaszkodok az egészségemre (egy tünetet sem találtam ki, sőt, a korábbi szemugrálást nem is mondtam, különben bevisznek egyből az idegklinikára), hálátlan vagyok és azt hiszem, ez egy nyaralás, alig dolgozom, és még szabad hétvégét is akarok, pedig szerdán is mindig szabad vagyok, mert megyek a városba a kurzusra. mert az olyan nagy buli? amikor mindig rohannom kell a buszra, a buszban írom a házit, mert máskor általában már nincs hozzá lelki erőm, aztán másfél óra múlva jövök haza, és felgyalogolok szakadó esőben, hóesésben, vagy csak simán a hidegben a hegyre. amúgy nekem tényleg kikapcsolódás ez a kurzus, de a lehetőséget ők biztosították, hogy eljárhassak, és nem tisztességes, hogy most a fejemhez vágják, hogy én bizony még oda is járok... hmmm, most kicsit elvesztettem a fonalat. ja igen, szóval hálátlan vagyok, mert vip-jegyek a foci-meccsre, meg felsorolásra került minden, amit igazából biztosítottak, örültem, megköszöntem, de soha nem kértem semmit. nem voltam telhetetlen, szerintem, a pénzre pedig egy hónapja azért kérdeztem rá, mert ami jár, az jár.

hétfő este kiderült, hogy vasárnap helyett szombaton kell melóznom. leszervezett program ugrik... na sebaj, tegyük át péntekre. ha szombaton este hazaérek, az még mindig egy fél hétvége, az még oké.

kedd este viszont már az is kiderült, hogy pénteken, azaz ma is melóznom kell (jajj, le sem írom, hogy mit kellett csinálnom, a lényeg, hogy 20 perces munka miatt kellett itthon töltenem az egész mai napot délután fél egytől kezdve, és így nem tudtam elmenni itthonról). mi lett a szabad hétvégéből? két fél nap, délután ötig. az nulla. mert nem érdemes sehova sem elindulni, mire odaérek, jöhetek vissza. (tanulság: judor nem fog most egy darabig falun élni, az száz!!!)

ez kib*szta nálam a biztosítékot és bevágtam a halált okozó, villámokat lövöldöző nézést, amit úgy látszik, nem kellett volna, bár ezek után aztán biztos vagyok benne, hogy semmi nem történik ok nélkül... szóval ordítás, én csak hallgattam, nem volt kedvem mondani semmit, csak a buborék jelent meg a fejem felett, benne a szöveggel: ha befejezted, akkor nekiállnék csomagolni, oké?

persze késő volt már, nem kezdtem el, de még váratott magára a szerda reggel. amikor kiderültek még olyan dolgok, amiket majd személyesen elregélek mindenkinek, akit érdekel. a lényeg, hogy már nagyon úgy éreztem magam, mint egy tizenkét éves tinilány, aki az anyja előtt próbálja magyarázni a bizonyítványát. vagy mint egy tizennégy éves csajszika, akiről kiderül, hogy jajjistenem van egy barátja, aki fiúból van, és most mi lesz. számonkérés volt, megint hazudozással vádoltak, lenyomozott kis szarkupacnak éreztem magam, akinek ott lihegnek a nyakába a kopók. überszar volt, elhihetitek.

akkor elszakadt a cérna végleg, és megmondtam, hogy januárban nem kell visszavárni.

én ijedtséget véltem felfedezni a szemekben, de nem akarom túlbecsülni a szerény személyem távozása miatti veszteséget :)

jobb lesz így mindenkinek. totál más személyiségek vagyunk anyámmal, ennek előbb-utóbb ki kellett derülnie. én nem akarom bántani, de hát akarva akaratlanul hallom, hogy miket mond a hátam mögött, szóval most leírtam, amit leírtam. nem akarom naponta hallgatni, hogy dejó dolgom van, és hálátlan vagyok. nem vagyok az. viszont a probléma gyökere sztem az, hogy én laza vagyok, anyám meg görcsös. engem nem ráz meg, ha nem történik minden mesekönyvbe illően, vagy ha nem vetem be reggel az ágyamat, netán kiborul egy pohár ragacsos szörp a padlóra. majd bevetem másnap, vagy nem vetem be soha, vagy feltörlöm a ragacsot azonnal, vagy 10 perc múlva. pitiáner dolgok szerintem, és nem éri meg ezen stresszelni. de itt napi szinten ez van, és nem bírom. engem nem érdekelnek ezek a dolgok, mert nem hiszem, hogy ezek alapján ítélnek meg a barátaim, ismerőseim. ha igen, gondoljanak, amit akarnak. én nem görcsölök apróságokon, mert nem érdemes. nem akarok makulátlan, steril életet élni, mert az nekem egyáltalán nem tetszik.

szóval "aprócska" felfogásbeli problémákra derült fény az elmúlt pár hétben, így elválnak útjaink. és mellesleg ezekkel a különbségekkel nem is lenne gond, ha nem élnénk együtt. mert lehet nekem egy főnököm például, akivel ezek ellenére simán kijövök, mert napi 6-8 órában alkalmazkodom hozzá, aztán hazamegyek a kéglimbe, ahol bevetetlen az ágy, és szanaszét hevernek a könyvek a padlón. de itt ez nem kivitelezhető. együtt élünk, és nem tudok kiszakadni a környezetből, legalábbis annyi időre nem, hogy jól elrendezzem magamban a napi eseményeket, fátylat borítsak a kellemetlen dolgokra és mehessen minden derűsen tovább. úgyhogy ez a kaland eddig tartott.

ismertek, a kiút és a következő állomás természetesen már megvan, de mindent a maga idejében...

MÁS (zimonyiékon keresztül giulio-tól):

aki fél a h1n1-től, az olvassa el gyorsan az infektológiai szakmai kollégium kiadványát (http://giulio.freeblog.hu/files/Újvíruspandemia_ISZK1%2020091123.doc), főleg ezt a részletet, többször is, értelmezve :) :

"Az amerikai intenzív osztályos tapasztalatokat feldolgozó közlés szerint nem halt meg olyan beteg, akinél korábban, a tünetek fellépte után 48 órán belül megkezdték az antiviralis kezelést."

(ez persze nem szerepel a blikk címlapján...)