A történetben nincs semmi különös: válnak a szülők, van két gyerek, a helyzet mindenkinek nagyon kényelmetlen. Hirtelen új távlatok nyílnak és új szorongások kezdődnek. Felnőttek és gyerekek a fesztelen rosszalkodásra és a családtagok lelkiismeretének nyomasztására készülnek, továbbá mindenki nagyon sajnálja önmagát. Mindenki aggódik, mert felborult az addigi életrendje. Ahogy a csonkuló családokban ez csak lenni szokott. A szeretet mögött lappangó kicsinyes féltékenységek, a bűnbakok keresése és a sértettség a szülők és a gyerekek szájából és cselekedeteiből egyaránt sugároznak. Minden pillanat és megszólalás mögött ott a fortyogó indulat vagy fájdalom, a kínos helyzetből adódó sutaság összes gyengesége és az erény erőltetése is. Mindez félszavakból, finoman visszafogott jelenetekből látszik, nincsenek óriási drámák, színpadi túlzások. Filmszerű maradt ettől még A tintahal és a bálna, mert fölösleges üresjáratok sincsenek, hiszen minden jelenet óriási feszültséget rejt, és mindegyik helyzet újabb és újabb aspektusát mutatja be a négyszereplős konfliktusnak. Mindenki egy kicsit béna, mindenki szemét a többiekkel, mindenki önző valamennyire, miközben a maga módján mindenkit meg lehet érteni. Ez a dramaturgia egyik legnagyobb értéke. Az anya személyes boldogságáért nem hajlandó életre szóló áldozatra a családért; a sértett, gyerekeit manipuláló és az öregedéstől válságban vergődő apa, a titokban sört kortyolgató és nyilvánosan maszturbáló kisfiú és a magát az igazság bajnokának tekintő nyafka nagyfiú egyaránt szerethető és mégis szánalmas hősei a történetnek... (Forrás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése