2012. április 8., vasárnap

horribile dictu

olyan lazan tudjak sokan mondani, hogy "en ugy szeretem a parom gyereket, mint a sajatomat".
sztem ez egyaltalan nem magatol ertetödö.
az egy dolog, hogy meg nincs sajatom, tehat nincs összehasonlitasi alapom, de egy pubertalo lannyal a 21. szazadban nem könnyü.
egy kis diva, kenyes es sokszor tehetetlen (meg mindig nem tud ugy enni, hogy utana ne kelljen takaritanom, mondjuk ezt az apjatol örökölte), es egyszerüen nem lehet az iphone-jarol leoperalni. iszonyuan idegesit, hogy semmit nem lehet vele kezdeni. abba lassan kenytelen leszek belenyugodni, hogy a betük iranti rajongasa kimerül az smsek olvasasaban/irasaban, de hogy egy könyvet nem vett a kezebe meg eleteben önszantabol, az fix. mindenhova magaval cipeli azt a szar telefont, nehogy valamiröl lemaradjon, es persze akarmi törtenik, egy masodpercen belül megosztja a neten.
tudom, hogy ezek a hiperszuper telefonok jo, ha egy napot kibirnak, es mar fel is teheted öket a töltöre. ö most tette fel a mai nap folyaman mar masodszor. nem nehez elkepzelni, hogy mennyit hasznalja. az egesz nap erröl szol, es meg csak azzal sem nyugtathatom magam, hogy majd elmulik, mert ez az ujdonsag hatalma... nem az, mert mar ezer eve megvan neki.
es persze ket napja magamba folytom, hogy barmit is szoljak, hiszen nem az en gyerekem, es mar ugyis mindegy, mert ami (az en szememben) el lett rontva, azon meg ha lehet is, nem most kellene valtoztatni, raadasul meg lelkiismeret-furdalasom is van, hogy ennyire gonosz lennek, hogy nem tudom öt elviselni?
borzasztoan idegesit a szituacio, es ami ijesztö, hogy ö maga idegesit a jelenletevel. legszivesebben kipofoznam a kacsalabon forgo palotajabol es kapat adnek a kezebe, nem iphone-t.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése