amikor a fekete bárányok egymásba botlanak...

jujj, de rég jelentkeztem...

kissé sűrű lett az elmúlt pár nap, íme:

pénteken a kis hölgy náthás lett, úgyhogy nem ment oviba, nehogy másnapra ágynak essen, szóval játékkal telt a délelőtt, aztán ebéd után szabad voltam. mivel anyám (ezentúl a félreértések elkerülése végett az "anyám" kifejezés alatt az osztrák, ideiglenes mádör értendő, az "anyukám" alatt pedig az igazi és legjobb a világon:)) feltette a kérdést, hogy van-e csini ruhám a másnapi keresztelőre, elgondolkodtam. addig a pillanatig azt hittem, hogy van, de aztán elbizonytalanodtam (mekkora puccparádé lesz itt, kérem szépen?), úgyhogy a szabad délutánomon bementem a szitibe és vettem egy kis kötött pulcsikát, ami nagyon csinatos, és a megfelelő kiegészítőkkel (tappernaci, magassarkúúúú) párosítva mary szavajárásával élve: eléggé ceccuális is tud lenni :D július óta játszós tréningruhában vagyok, úgyhogy kellett egy kis változatosság.

szombat keresztelő. (közbevetés: jut eszembe, a mai nap sem volt rózsás, de úgy döntöttem, hogy ebben a bejegyzésben igenis csak a jó dolgokat fogom kiemelni, a rosszakkal meg majd lesz valami, remélem elpárolognak hamarosan.) salzburg, korai érkezés, először az étterembe mentünk, hogy kávézzunk egyet a ceremónia előtt, később az ünnepi ebédet is ott szolgálták fel (http://www.krimpelstaetter.at/ ; tradicionális osztrák konyha, grízleves, és háromféle főételből lehetett választani, én a jól ismert bécsi tányérhúst ettem, spenóttal, tormával, rösztiburgonyával, finom volt, de lehetett volna mondjuk kevésbé kihűlt). gondolom, a templom iránt nem sokan érdeklődtök, a bébi megkapta a levi maximilian becses nevet, amúgy meg nem tehetek fel képet a családról, úgyhogy erről ennyit. szép volt és rettentő hideg.

de ugorjunk kicsit vissza a kávézáshoz. betoppant ugyanis itteni apám mostohabátyja is, aki nem nagyon tudott hova tenni engem, hogy mit is keresek én a család köreiben kávézgatás közben, és miért játszom a tesója gyerekeivel olyan lelkesen. neki elfelejtették említeni július óta, hogy au-pair leányzó van a háznál. talán azért, mert olyan alak, akinek a szeme sem áll jol :D persze, ő volt a legjobb arc a társaságban, minden gyerek körbeugrálta, mert tudott egy csomó kártyatrükköt, merte jól érezni magát, és inni néhány bort, stb. csak hát én az unatkozó nemdohányzó bandával üldögéltem egy teremben, ő meg szórakoztatta a banda életrevalóbb felét egy másikban. aztán persze elegem lett, amikor a harmadik kávét kértem ki öt órán belül, és még mindig ásítoztam, úgyhogy kiakadás ide vagy oda, kiültem hozzájuk, és onnantól már egyenes út vezetett odáig, hogy az ünneplés után vacsorázni vitt az úriember, ehhh... amúgy valóban lejött első pillantásra, hogy a család kívülálló egyedével akadtam össze, aztán megtudtam a "zűrös" magánéleti részleteket is (semmi komoly, bármelyik családban találhatunk rá példát, csak hát néhányan azokat az embereket megbélyegzik, akik mondjuk el mernek válni egy boldogtalan házasságban, vagy ilyesmi), úgyhogy világossá vált mindkettőnk számára, hogy a fekete bárányok egymásra találtak :)

a modern művészetek múzeumában van egy nagyon jó kis étterem, az m32, ott kötöttünk ki. nem au-pair pénztárcának való, na de nem én fizettem persze. ilyen pazar a kilátás: jót pletykáltunk, boroztunk, hangulatos volt.

de hát akkor már ne kispályázzunk, másnap egy olasz étteremben ettünk, basszus, ha salzburgban jártok, feltétlenül nézzetek be oda, "pasta e vino" a hely neve, egy nagy húsos-sajtos-halas pult is van az étteremben, meg egy csomó bor ugyebár, nem volt nehéz levágni a nevéből, igazi családias hangulat, nagyon tetszett. naponta csak háromfélét főznek, azok közül lehet választani, a szardíniásat érdemes kipróbálni. :)

aztán egy kávé itt (fuschl am see, korábban említettem egyszer, amikor a perui au-pair lánynál voltam látogatóban, hogy láttam a buszból, mennyire szép hely, most nem csak onnan láttam, valóban lenyűgöző):

és vége is lett a hétvégének sajnos. remélem, még lesz néhány hasonló :)

hullámvasút

teljesen felháborodtam a nyelvkurzuson az egyik pasi véleményén, miszerint ő az állóvizet szereti. mármint ami a napi történéseket és az emberek kinyilvánított érzelmeit illeti. az utóbbi tekintetében még mindig kitartok amellett, hogy jó néha kikelni magunkból: megveszekedetten örülni, bömbölve párnába üvölteni fájdalmunkban vagy rövid ideig depibe süllyedve mélységesen sajnálni magunkat. szóval jöhetnek a szélsőségek. de ami a napi eseményeket illeti, kiegyeznék most egy simatükrű tavacskával.

tegnap szinte tökéletes nap volt annak ellenére, hogy undok hétfő jött el már megint. napközben is ment minden flottul, este pedig bevetés volt: anyu moziba ment, így apuval voltunk kettesben a két gyerekre. megfürdettem mindkettőt, vacsoráztunk, a kislánnyal egy kis dvd, majd esti mese olvasás, ima és jóéjtpuszi. a kisfiú apuval volt, de én is készenlétben álltam, ha esetleg éhes lesz és a cumisüveget üzembe kell helyezni. nem kellett, anyu hazaért, minden oké. szóval a küldetés teljesítve.

de ma... éppen azon töröm a fejem, hol lehet elrejtve az idő kereke, aminek lendületből nekiszaladhatok, hogy elteljen az a hatvan alvásnyi idő, aminek el kell telnie, és stresszmentes három hét elé nézzek. (ha ezt nevezik megfutamodásnak, akkor az para, mert eddig nem volt jellemző rám. igyekszem túljutni rajta.)

a sztori: anyunál ma reggel gyomorrontás, rosszullét. amíg ő próbál magához térni, én a két gyerekkel lent a földszinten, padlón takaró, a bébi azon fekszik, de már biggyed a szája (az anyján kívül egyszerűen senkinél nem marad meg, eszméletlen kis alak), a kiscsaj meg persze akaratos lévén, mindenképpen cumit akar tömködni a szájába. vadul. nem engedem. annál jobban akarja. annál vadabbul. és a kissrác annál jobban kétségbe esik, ahogy emelkedik a hangom, és fegyelmezni próbálok. nem sikerül persze, a kiscsaj bepipul, rúg egyet a lábával és csap a kezével, naná, hogy a bébi feje irányába. a rúgás messze volt, a csapást meg felfogtam a kezemmel, szóval testi sérülés nem történt, viszont nagyon elegem lett az értetlenkedéséből, és k***a hangosan üvöltöttem le a haját a fejéről. na csak ennyi kellett, a hangos beszédtől a kissrác ijedt meg, a tiltástól pedig a kiscsaj kapott sokkot, eredmény: két bömbölő gyerek, akik megpróbálják túlharsogni egymást. a bébi győzött... :(

aztán jött anyu, mondtam hogy mi történt, nem túl nyugodtan, mert én sem örültem a kialakult helyzetnek, ő meg még kevésbé: megkaptam a magamét, hogy miért nem tudok figyelni rájuk. a kiscsaj nem ütötte meg a bébit, még egyszer mondom, és ha megütötte volna, akkor meg úgyis elmondom, mert azért az rohadtul nem vicces, ha egy két hónapos bébit izomból fejbevág egy kétéves gyerek. van ereje, bizton állíthatom. megértem az aggodalmat, aláírom, hogy szar szitu volt. de ez hol nem fordul elő, ahol van egy szokatlanul féltékeny testvér, könyörgöm... figyeltem, és elkaptam a kiscsaj kezét, szerintem itt én többet nem tudtam tenni, arról meg már nem tehetek, hogy ő ilyenekre vetemedik, ha éppen valami nem tetszik neki. nem járhatok mellette naphosszat, és figyelhetem a kezét, hogy mikor emeli fenyegetően, és mikor nem. vagy kötözzem le? na persze. vannak dolgok, amiket nem szabad csinálnia, például tövig nyomni a tesója szájába a cumit, és amíg ezt nem képes felfogni, illetve azt, hogy nem mindig neki van igaza, és nem mindig lesz az, amit ő akar, addig nem tudok mit tenni vele. akaratos, makacs, és ha nem engedek valamit, akkor bepipul és odacsap, vagy rúg. állati gyorsan. csak az jó, amit ő kigondol, és mindent azonnal meg kell kapnia, vagy úgy kell történie, ahogy az ő kis agyában az megfogalmazódott.

az élet nem ilyen. tudom, hogy egy kétévesnek ezt nem lehet megmagyarázni. illetve lehet, csak nem fogja fel. és ki lehet könyörögni a bocsánatkérést, de sztem nem sokat ér, mert a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, mással van elfoglalva.

azt szeretném, hogy ne történjen semmi extra. csak folydogáljanak a napok szépen csendben és minél gyorsabban. persze, ha majd valami jó történik, akkor meg ki fogok ugrani a bőrömből. elvégre a szélsőséges érzelemkinyilvánítások híve vagyok, vagy mi a szösz. szóval most eljött a már fentebb említett "marhára sajnálom magam" epizód. remélem, nem tart sokáig.

gyúrtam, vazze

tuti, hogy nem vagyok normális. bár ez sokaknak nem újdonság.

be kellett vásárolnom. direkt megmondták, hogy kb csak szemezgessem a listáról a nem túl nehéz dolgokat, nem kell megszakadni, mert nem tudnak kocsival hazahozni, buszoznom kellene. oké, persze: ki, ha én nem... hátizsák előkap, meg az a jónagy bevásárlókosár, amivel a trendi háziasszonykák mostanában flangálnak. megveszek én mindent, mit nekem a buszozás után még a faluközpontból hegymászás mázsás pakkokkal. mirelitáruk, zöldségek (pl.: kilo krumpli, uborka, paradicsom, saláta, istentudjami), nyolc dobozos tej, kenyerek, sajt, felvágottak, nagyüveges szörp, 4 személyre egyheti jogi-adag. mindez rámaggatva... igazából kitetolválhattam volna a homlokomra, hogy egy rabszolga vagyok a családnál, és azt tűzték ki célul, hogy minél hamarabb kórházba kerüljek a testemen itt-ott felbukkanó sérvekkel. simán elhitték volna, ha nem tudják, hogy mindezt önszántamból csinálom... lúzer. többet soha. a hegyen fel, ha nyolcszor nem álltam meg kilihegni lelkem utolsó páráját, akkor egyszer sem. úgyhogy utána már csak hesszelés volt. többek közt filmezés:

az első másfél óra cselekmény szinten halálunalom, aztán hirtelen bedurvul a sztori, de amúgy a főszereplő nagyot mutat.

kis hölggyel minden oké, játszottunk ma csomót. egynapos láz kipipálva. már kérdezgeti, hol vagyok, ha épp nem lát, és ordibál utánam. ez reggel különösen kellemes jelenség, amikor behajol a lépcsőházba és a visszhangnak örülve kiabál a szobám irányába, amire én félig artikuláltan próbálok valamit motyogni, és lelkesen beletörődni abba, hogy az újabb nap milyen humánusan indul :D ja, és eddig mindig kérdezte, hogy mikor megyek már haza az én országomba, ma ezzel ellentétben közölte, hogy nekem itthon van "az otthon". ahova holnap végre megérkezik anyu és levi is.

jöhetnek a babaillatú hétköznapok!!!

zizzzz

voltam babanézőben :) nagyon kis apróka, elég sok tejet kell még szlopálnia a hurkás lábakhoz, az biztos. de gyönyörű amúgy, mint minden csecsemő. a kórház csudiszép, új, tiszta, rendezett, csendes, mindenki kedves. kiültünk a játszósarokba kicsit, egyből friss gyümölccsel, italokkal kínáltak bennünket. nyoma sincs a magyar nyomornak, málló falaknak, dohszagnak, zsúfolt kórtermeknek. borsos árak is vannak persze a magándokiknál, no de nem hiszem, hogy itt szokás az, hogy lelépnek nyaralni, ha épp szülhetnéked van, és átpasszolnak egy suhancnak, aki nem tudja megkülönböztetni a köldökzsinórt a vékonybéltől...

a kis hölgyet is elérte a bölcsi-láz, szó szerint, de remélem, rajtam nem megy végig, nem mintha az elmúlt 10 évben lett volna lázam, no de ki tudja, mit hoz ki belőlem a nyugati klíma. egész nap a dédinél voltam tehát, és két órán át, 25 négyzetméteren játszottunk babakocsitologatós, városban sétálást elképzelős, deközbencsendbenlegyünkmertababákalszanak-ot. ehhez hozzá kell tenni, hogy éjjel jó, ha két órát aludtam. este bekávéztam, na persze, mert 9-kor kell megkívánnia az ízlelőbimbóimnak a káfffééé-gesmákkot, aztán szenvedés kettőig, filmen elálmosodni próbálás majdnem sikere, de msn-en zizgés után egy óra csevej a legmélyebb rem-fázis helyett, aztán persze fél 4től meg már ki az a hülye, akinek van kedve visszaaludni, ha tudja, hogy 7kor úgyis kelnie kell... ahhoz képest még eléggé fitt vagyok, és csak egy kávét ittam, de most megint megkívántam... íííííííííí :D

ezt a számot sok szeretettel küldöm mindenkinek, aki szereti!!! pffffffffff.... NEM!!! magamnak küldöm, mer önző vagyok, meg teccik, meg ilyen kedvem van...

2009.08.14. 23:12

willkommen levi! :D