voltatok már annyira idegesek, hogy egy pillanat alatt remegni kezdtetek, kiszáradt a szátok és azt hittétek, ha nem áll közétek és a méreg tárgyát képező ember közé legalább két buldózer, akkor minden probléma nélkül letaroljátok?az imént ilyen állapotba kerültem.
"kisebbfajta" balhém volt a nagyobbik lánnyal. csöppet agresszív szegényem. nem is ez a fontos, mert igazából nem csodálkozom: nem neveli senki. önfejű és sokszor haragos, ám legyen, én ezt nem fogom tudni helyrehozni az itt eltöntendő pár hetemben. nem bírtam vele, egyedül meg nem akartam hagyni, hogy elgondolkodjon, hátha valami hülyeséget csinál. gondoltam, felviszem a nagyihoz, duzzogja ki magát ott, aztán majd lenyugszik. persze küzdött ellene és üvöltött. felvonszoltam az emeletre, az átjáróajtó zárva... oké, akkor nincs itthon a nagyi, elindultunk lefelé. nyílik az ajtó. meglepetés: az anyja állt ott!!!!!!!!!!!!!!!
hirtelen azt hittem, tényleg nekimegyek és senki nem tud visszatartani!!! elvileg ő kórházban van!!!!!!!!!!!!!! és vajon miért zárja be az ajtót, ami amúgy mindig nyitva van? nem gondolja, hogy kissé feltűnően próbál kibújni a feladat alól, hogy foglalkozzon minimálisan is a gyerekeivel? nem tudom, mikor jött haza, de annyi nem volt benne, hogy benézzen a csemetéihez és érdeklődjön felőlük, hogy élnek-e még...
én úgy képzelem az anyaságot, hogyha nem láthatom a gyerekeimet pár napig, az őrület kerülget, aggódom, felhívom őket, hogy halljam a hangjukat (pénteken került kórházba, azóta nem beszélt a lányokkal, mert én mindig velük voltam, tudnék róla), és ha adott a lehetőség, hogy láthassam őket, kisbalták is potyoghatnak az égből, rohanok hozzájuk!!!
úgy látszik, egyeseknél ez nem így működik.
mondjuk a chatszobában olvasható tegnapi apu-sztori után nem is értem, hogy miért lepődtem meg ennyire...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése