kísért a múlt...

meg mindig remalmaim vannak a kitzbüheli ket het miatt...
nem igazan ertem.
persze nem volt gyaloggalopp, se leänyälom, de azert siman tuleltem.
napközben egyaltalan nem foglalkoztat a tema, szoval a tudatalattim eli önallo kis eletet, es atveszi a hatalmat felettem, mig alszom.
a szituacio mindig ugyanaz: elegem van az egesz kuplerajbol es tervezem a szökesemet. minden fondorlatos lehetösegen vegigjar az agyam, közben mar nem kelek fel reggelente a gyerekekhez es elhanyagolok minden munkat, szoval a csalad is erezhetne, hogy valami nincs rendben, ennek ellenere teljesen normalisan kezelnek. olyan, mintha fogsagban lennek racsok es örök nelkül, megsem erzem, hogy barmikor biztonsagban kisetalhatnek az ajton. ott vannak a nagy dög kutyak, mindig vicsorognak, az apa mindig halalkodik, hogy dejo, hogy vagyok nekik, a csaj meg ajandekokat ad. megvesztegetes, mi mas.
tervezek, tervezek, tervezek, aztan mar nagyon közel allok a megvalositashoz, latom, ahogy megszabadulok terheimtöl es remalmom nem-remalmaiban egy homokos tengerparton, naplementeben, extazissal vegyülö felszabadultsaggal, puha, bolyhos kiskutyakkal jatszom.
aztan mindig felebredek, mielött kiszabadulnek.
talan, ha egyszer vegigalmodnam a törtenetet, az älom többet nem terne vissza...