áldozat 8.

Nádas Péter: Emlékiratok könyve (részlet)

Kérdeztem, akkor most mi lesz velünk.
Ujjaival kicsit megszorította a vállamat, beleszorított valamennyi erőt magából, semmi, mondta.
A szó értelmének élét ennyi erővel lehetett eltompítani.
Én viszont koponyámnak e sajátosan viselkedő terét, melyet csecsemőkorban fejelágynak neveznek és megkeményedik, becsontosodik ugyan, ám tapasztalataim szerint a külvilág meghatározott ingereire továbbra is legalább olyan érzékenyen reagál, mintha még mindig erektől lilásan lüktető hártya lenne, bizonyos fokig érzékenyebben, mint más érzékszerveink, mert mintha csak és kizárólag barátságos és ellenséges ingerekre specializálná magát, és ezek fölfogásában aztán tévedhetetlenné válik; érezni, tudni akartam, és e valamivel a tarkó fölötti teret akaratlanul is olyan erővel szorítottam vissza a hasára, amilyen erővel ő fogta a vállamat.
És a szavakat erősen tagolva azt mondta, most értsem, félre ne értsem, nem véletlen, vagy nem tekinthető véletlennek, ha én eddig elhallgattam, amit erről gondolok, ő azonban nem szeretne beleavatkozni az életembe, nem vonja ugyan vissza, amit az előbb mondott, ez butaság lenne tőle, de befolyásolni se akar, semmiképp.
Fölnevettem rá, mondtam neki, ezen nevetni kell, mert akkor a kezdet kezdetén kellett volna jóval szigorúbban viselkednie.
Szeme környékéről a szájára húzódott vissza a mosoly, egy ideig csaknem mereven nézte a szemem, aztán a fotel támláján át magához ölelt.
Mondta, késő.
Mi késő, kérdeztem én.
Késő, ismételte elmélyült hangon.
Testünk helyzete, amint ő fölülről nézett le rám, és én alulról néztem föl rá, ahogyan hangjának illata minden szavával a számhoz ért, valamivel több biztonságot adott neki.
Kértem, mégis mondja meg, mire gondol.
Nem tudja megmondani.
Fehér inge derékig nyitva volt, s bőrének langymelege, mint valami emlékeztetőt, lehelte rám magát; a test szaga legalább annyi jelentéssel teli részletből áll, mint a szó, a hangsúly, a mozdulat, a tekintet egyetlen villanása is, csakhogy ellentétben tekintettel és hallással, a szaglás még rejtettebb és alattomosabb jelekkel dolgozik az agyban.
Mondtam, nem akarja.
Igen, nem akarja.
Karját finoman ugyan, de mégis lefosztottam magamról, így azonban még jobban fölém hajolt, mert két kezével a fotel karfáit ragadta meg és gombolatlan ingének szétnyíló szárnyai érintették, bezárták az arcomat, arcunk egészen közel került, holott én azt akartam volna, ne a testével, hanem a szájával mondja, ne a testével mondja ki annak ellenkezőjét, amit a szájával mondana és a szavakkal nem tud kimondani.
S hogy a lehetetlen követelőzésnek ne kelljen eleget tennie, majdhogynem indulatosan csókolt a számba, hagytam, de nem tehettem mást, ajkának puha melegében, ajkának kemény kis barázdái alatt is mozdulatlan maradt a szám.
Mondta, inkább csináljam a dolgom, ő is be akarja fejezni, s a csók értelme azonossá vált a szó értelmével, mindkettő lezárás akart volna lenni.
Ilyen könnyedén azért nem fogja elintézni, mondtam, miközben el akart volna menni, de fogtam a kezét.
Hiába erőszakoskodom, bármennyire is szeretné és értsem meg, szeretné, de nem tehet róla, még a következő pillanatát sem szeretné tudni, nem akarja tudni, nem érdekli, ő ilyen, émelyegne, ha nagy komolyan beszélni kezdenénk erről, és mit akarok tőle, arról csevegjünk, miként fogjuk majd átrendezni a lakást? vagy nem is rossz ötlet! netán menjünk az anyakönyvi hivatalba komoly szándékainkat bejelenteni? nagy sikerünk lenne! tervezgessünk egy szép közös jövőt? legyen elég, ami van, nem elég nekem, ha ő állandóan örül, állandóan és megállás nélkül örül, ha mellette vagyok, ha ezt akarom éppen hallani, de több nem telik, nem telik ki belőle és ne rontsam el.
Jó, de hát az előbb mégis többet, mást akart, mást mondott, nem így beszélt, és akkor miért vonja vissza mégis.
Nem vont vissza semmit, ez az én kényszerképzetem.
Mondtam, gyáva.
Lehet, de akkor gyáva.
Mert soha senkit nem szeretett, és őt se szerette senki, soha.
Nem túlságosan ízléses így beszélni.
Nem tudok nélküle élni.
Nélküle, vele, ezek ostobaságok, az ilyen kijelentések, de az imént éppen azt mondta el, hogy ő se.
Akkor meg mit akar.
Semmit.
Kezét kihúzta a kezem alól, és ez a mozdulat is pontosan megfelelt a szónak, elindult, hogy tán mégis visszatérjen a ponthoz, mely biztosnak mutatkozott még ebben a szobában, az írógépéhez, a feladathoz, amelyet kijelölt magának és el kell végeznie, a szoba közepén azonban megállt a ferdén bevágó fény alatt, valamelyest háttal nekem, ő is kinézett az ablakon, föl az égre, mintha élvezné a fény melegét, süttetné vele magát; fehér ingén áttetszett karcsú testének körvonala, a test, amelynek illata a közelségtől itt maradt velem.
Az illatban az előző éjszaka, az előző éjszakában minden előbbi éjszakát követő nappali emlékezés az éjszakákra.