hullámvasút

teljesen felháborodtam a nyelvkurzuson az egyik pasi véleményén, miszerint ő az állóvizet szereti. mármint ami a napi történéseket és az emberek kinyilvánított érzelmeit illeti. az utóbbi tekintetében még mindig kitartok amellett, hogy jó néha kikelni magunkból: megveszekedetten örülni, bömbölve párnába üvölteni fájdalmunkban vagy rövid ideig depibe süllyedve mélységesen sajnálni magunkat. szóval jöhetnek a szélsőségek. de ami a napi eseményeket illeti, kiegyeznék most egy simatükrű tavacskával.

tegnap szinte tökéletes nap volt annak ellenére, hogy undok hétfő jött el már megint. napközben is ment minden flottul, este pedig bevetés volt: anyu moziba ment, így apuval voltunk kettesben a két gyerekre. megfürdettem mindkettőt, vacsoráztunk, a kislánnyal egy kis dvd, majd esti mese olvasás, ima és jóéjtpuszi. a kisfiú apuval volt, de én is készenlétben álltam, ha esetleg éhes lesz és a cumisüveget üzembe kell helyezni. nem kellett, anyu hazaért, minden oké. szóval a küldetés teljesítve.

de ma... éppen azon töröm a fejem, hol lehet elrejtve az idő kereke, aminek lendületből nekiszaladhatok, hogy elteljen az a hatvan alvásnyi idő, aminek el kell telnie, és stresszmentes három hét elé nézzek. (ha ezt nevezik megfutamodásnak, akkor az para, mert eddig nem volt jellemző rám. igyekszem túljutni rajta.)

a sztori: anyunál ma reggel gyomorrontás, rosszullét. amíg ő próbál magához térni, én a két gyerekkel lent a földszinten, padlón takaró, a bébi azon fekszik, de már biggyed a szája (az anyján kívül egyszerűen senkinél nem marad meg, eszméletlen kis alak), a kiscsaj meg persze akaratos lévén, mindenképpen cumit akar tömködni a szájába. vadul. nem engedem. annál jobban akarja. annál vadabbul. és a kissrác annál jobban kétségbe esik, ahogy emelkedik a hangom, és fegyelmezni próbálok. nem sikerül persze, a kiscsaj bepipul, rúg egyet a lábával és csap a kezével, naná, hogy a bébi feje irányába. a rúgás messze volt, a csapást meg felfogtam a kezemmel, szóval testi sérülés nem történt, viszont nagyon elegem lett az értetlenkedéséből, és k***a hangosan üvöltöttem le a haját a fejéről. na csak ennyi kellett, a hangos beszédtől a kissrác ijedt meg, a tiltástól pedig a kiscsaj kapott sokkot, eredmény: két bömbölő gyerek, akik megpróbálják túlharsogni egymást. a bébi győzött... :(

aztán jött anyu, mondtam hogy mi történt, nem túl nyugodtan, mert én sem örültem a kialakult helyzetnek, ő meg még kevésbé: megkaptam a magamét, hogy miért nem tudok figyelni rájuk. a kiscsaj nem ütötte meg a bébit, még egyszer mondom, és ha megütötte volna, akkor meg úgyis elmondom, mert azért az rohadtul nem vicces, ha egy két hónapos bébit izomból fejbevág egy kétéves gyerek. van ereje, bizton állíthatom. megértem az aggodalmat, aláírom, hogy szar szitu volt. de ez hol nem fordul elő, ahol van egy szokatlanul féltékeny testvér, könyörgöm... figyeltem, és elkaptam a kiscsaj kezét, szerintem itt én többet nem tudtam tenni, arról meg már nem tehetek, hogy ő ilyenekre vetemedik, ha éppen valami nem tetszik neki. nem járhatok mellette naphosszat, és figyelhetem a kezét, hogy mikor emeli fenyegetően, és mikor nem. vagy kötözzem le? na persze. vannak dolgok, amiket nem szabad csinálnia, például tövig nyomni a tesója szájába a cumit, és amíg ezt nem képes felfogni, illetve azt, hogy nem mindig neki van igaza, és nem mindig lesz az, amit ő akar, addig nem tudok mit tenni vele. akaratos, makacs, és ha nem engedek valamit, akkor bepipul és odacsap, vagy rúg. állati gyorsan. csak az jó, amit ő kigondol, és mindent azonnal meg kell kapnia, vagy úgy kell történie, ahogy az ő kis agyában az megfogalmazódott.

az élet nem ilyen. tudom, hogy egy kétévesnek ezt nem lehet megmagyarázni. illetve lehet, csak nem fogja fel. és ki lehet könyörögni a bocsánatkérést, de sztem nem sokat ér, mert a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, mással van elfoglalva.

azt szeretném, hogy ne történjen semmi extra. csak folydogáljanak a napok szépen csendben és minél gyorsabban. persze, ha majd valami jó történik, akkor meg ki fogok ugrani a bőrömből. elvégre a szélsőséges érzelemkinyilvánítások híve vagyok, vagy mi a szösz. szóval most eljött a már fentebb említett "marhára sajnálom magam" epizód. remélem, nem tart sokáig.