egy hete pótanyámmal előre ittunk a medve bőrére. megbeszéltük ugyanis, hogy ez egy laza hét lesz... nagyon nem volt az. viszont tapasztalatokban annál inkább bővelkedett. esténként annyira hulladék voltam, hogy nem volt már erőm blogolni, csak beesni az ágyba, úgyhogy próbálok pótolni, bár így utólag, sokszor 10-ig elszámolva és átrágva az eseményeket, nem lesz olyan a beszámoló, mint amennyire viharosra/feldúltra/örömtelire/elkeseredettre sikerülhetett volna, ha frissen írok le mindent. sebaj.
azt még írtam, hogy itt hétfőn ünnep volt, nekem viszont nem. a melóval akkor még különösebb bajom nem is volt, és ráadásul kaptam egy sms-t az otp-től, hogy az a-hitelem megszűnt. ez jó vagy rossz hír? rossz, mert ez annak a bizonyítéka, hogy nincs túl nagy pénzmozgás a számlámon (mivel kp kapom a fizumat, és a magyar kártyámat itt nem is használom), másrészt viszont nagyon jó. úgy terveztem ugyanis, hogy mire lejár az egy éves szerződésem itt, visszafizetek minden tartozást otthon, ehhez képest mindent sikerül törleszteni, koppkoppkopp, csak a diákhitel marad, de az két félévnyi összeg, úgyhogy különösebben nem izgat. ejjráérünkarramég, ebben az évben amúgy is túlteljesítettem :)
a kedd még úgyahogy lájtra sikeredett, mondjuk rohangálás volt bőven, meg az itthoni légkör sem volt a legfrenetikusabb (annyira nem, hogy estére már ugrált a szemem az idegességtől, ami semmiképpen nem jó jel) és bébiszitteltem is emiliánál, de az maga a kikapcsolódás számomra. emilia egy tündér. kinyilvánítja, hogy megszeretett, pedig tényleg nem sokat találkozunk, hetente egy, max két alkalommal, de minden búcsúzáskor sír szegényem, hogy ne jöjjek haza, mert még játszani szeretne velem. rendkívül értelmes, a sírás, hiszti és csapkodás kombó helyett az értelmes beszédet választja ahhoz, hogy közölje, mit szeretne, mi a baja, éhes-szomjas-pisilni kell, és emellett még betegen is kommunikatívabb és szociálisabb, mint egyesek... remélem, érthető vagyok :)
a szerda aztán beütött keményen. szemugrálás továbbra is, gyomorgörccsel ébredés, iszonyatos nyomás és cseszegetés-hegyek a családi vezetés gyengébb nemű, de annál ingerültebb tagjától, szóval rotty. semmit nem csináltam jól, ráadásul olyan dolgokért cseszett le, amiket megcsináltam, és jól is, csak ő nem vette észre (lehet, hogy már tökélyre fejlesztettem a háttérben, észrevétlenül ténykedési technikámat), pl.: nem volt elég illatos a bébi hálózsákja, és én biztos nem mostam ki... hagyjuk ezt... hangoztatja a maximalizmusát, de meg merem kockáztatni, hogy ez már inkább a szőrszálhasogatás kategória, amit nem szeretek, úgyhogy meg is mondtam neki, hogy azt gondol, amit akar, én kimostam, aztán tőlem bekamerázhatja a lakást, hogy ellenőrizzen, vagy vegyen másik öblítőt. magasról leszarom.
aznap korán reggel már a rendőrségen voltam a városban, mert három hónapja itt vagyok, így szólnom kellett, hogy kapjak tizenöt ajróóó ellenében egy papirost a kedves ügyintéző hölgytől, amivel itt tartózkodhatom még egy évig ausztria egész területén au-pairként. letudva. na de ez az ügyintézés... egy álom volt. 9-re volt időpontom, vittem a kis mindent tartalmazó mappámat, 8:40-re ott voltam. szűk folyosó az iroda előtt, sehol egy szék. na mondom, mi van, itt nincs soha várakozási idő? próbáljuk ki! bekopogtam, mondtam a hölgynek, hogy ki vagyok, mi vagyok, áááá, persze, hogy tetszik itt, blabla, kedves párbeszéd. átnézte a hivatalos papírjaimat, biztosítás, lakcímbejelentő papírok, ilyesmi, és hogy gyorsabban (minél, basszus? ez magyarországon már fénysebességnek számítana...) menjen az ügyintézés, amíg ő fénymásolgat, fizessem be egy emelettel lejjebb a pénzt a pénztárban, aztán egy nyomtatás, és készen is vagyunk. és így is volt. ha nagyon haza akartam volna jönni, elértem volna a 9es buszt, pedig csak akkorra volt az időpontom. nájsz.
na, de miért is nem siettem én annyira hazafelé? én mentem az oviba a kis hölgyért... mostanában nagyon ellenséges megint, egy dolog vigasztalhatna, hogy nem csak velem. de nem vigasztal, mert sokat vagyok vele, és annyira neveletlen néha, hogy viszket a tenyerem... főleg, amikor szándákosan üt-ver, majd mivel nem tiltom meg neki józan paraszti ésszel, hiszen annál inkább csinálná, csak beközlöm, hogy akkor hazamegyek ungarnba és játszhat egyedül, engem nem érdekel, de ettől meg még jobban idegbeteg lesz. aznap délután pl. úgy a szemembe csapott egy összehajtogatott papírlapot, hogy azt hittem, megvakulok. végig is hallgathatta az ízes magyar káromkodás elég durva verzióját, aztán megkapta németül is az enyhébb változatot, és nem volt játék. olvastam, ő meg nyüszögött, hogy csináljunk már valamit. majd akkor, ha ember módjára viselkedik. elegem lett. szóval ovi: amikor meglátott, és realizálódott benne, hogy na, ez nem az anyukám, olyan bömbölésbe kezdett, hogy sztem a többi szülő azt hitte, én naponta korbáccsal verem ezt a kiscsajt, azért fél tőlem ennyire. na mindegy, hazaértünk nagy nehezen. (az ovis nevelőkről is illik megemlékeznem, mert az ő kedvességük is rekordkönyvbe illő volt a héten. azzal a kéréssel fordultam hozzájuk, hogy egy pedagógus barátnőmnek márton-napi mondókákra, rímekre, kutyafülére lenne szüksége, és örülnék, ha legalább egy pár dalcímmel megdobnának. á, nem, másnapra hoznak nekem anyagot... jó. és valóban, másnap reggel ott volt a szépen fénymásolt, kisebbfajta mappácska, benne egy csomó dallal, kottával, mindenféle márton-napi hasznossággal. le a kalappal, köszke:))
szóval otthon... anyu egyből nekem szegezi a kérdést: hol a prospektus? a micsodiiiiiiii? hát hogy reggel a kiscsaj elvitt magával az oviba egy prospektust és azt haza kellett volna hoznunk... én vittem reggel oviba? nem. tudtam, hogy nála van a prospektus és el kell hozni? nem. van telefonom? igen. felhívott bárki is, hogy elhozzam azt a nyamvadt papírt? nem. részemről ennyi....
ezek után megváltás volt egy órát ülni a fodrász székében és szennylapokat olvasni. jelentem, visszabarnultam, elvégre tél van, pápá szőke tincsek. majd kép is lesz egyszer, ha nem leszek ennyire nyúzott :)
nyelvkurzus: a kedvenc könyvünkről kellett beszélnünk, már korábban írtam, hogy a diplomamunkámat fogom rövidítve előadni. valóban elég rövid lett, magyarul is nagyon nehéz erről beszélni, nemhogy németül, és ráadásul olyan embereknek, akik soha nem olvasták a könyvet. de jó volt amúgy, az óra végére azon kaptam magam, hogy a pulzusom megint a normális tartományban van, szemugrálás sehol, és tök jól vagyok.
szóval innentől már felszálló ág volt, mondhatjuk. csütörtökön hordozókendőztem először. a bébi sajna nagyon nyűgös mostanság, csak a kendőben marad nyugton, de ott sem mindig, és csak az anyján... átveréssel lehet próbálkozni, és mivel anyu koriedzőként dolgozik csütörtökönként délután, ott meg nem lóghat rajta, kénytelenek vagyunk cselezni... dédi ér még rá akkor, de ő meg dédiségéből adódóan nem annyira biztos járású már, hogy egy hat kilós emberkét két órán keresztül ringasson fel-alá járkálva, a mellére kötve. szóval én voltam az áldozat. kemény meló. ha megpróbáltam leülni, elkezdett ébredezni, anyuka meg jópár km-rel arrébb van, szóval... járkáltam, nyomkodtam a derekamat, és ringattam. sikerült, aludt békésen az etetésig.
a tegnapi játszóház, ami nálunk került megrendezésre, már meg sem kottyant. beharangozta mindenki, hogy a gyerekek betegek, és két emberre számítottunk, juhúúúú, nem kell majd segítenem, vége a hétnek. frászt. hirtelen mindenki meggyógyult, és csak azt láttam, hogy sorra állnak meg a kocsik a ház előtt :S ííííííííí. a vége 8 gyerek lett... nagyon hangosak voltak, nagyon elegem volt, nagyon utáltam velük játszani és nagyon fájt a fejem.
de mára virradóra aludtam 10 órát, nyugiban, nem kellett óracsörgésre ébrednem, így valamennyire kipihentem magam. bujin-nal megegyeztünk, hogy ezt a hétvégét ágyban töltjük, persze külön-külön:), aztán majd jövő hétvégén csinálunk valamit. úgyhogy zenét hallgatok és tespedek. néha ez is kell.
adalék. ami tartotta bennem a lelket a nehéz percekben: mátétól a "szaros beat klub" :), letölteni kötelezően ajánlott innen: http://www.myspace.com/rendbenmankotta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése