kicsit valami más...

Esterházy Péter: Egy nő (88)

Van egy nő. Megszeretett. Nem illünk egymáshoz. Van, amikor ez zavaró, és van, amikor nem. Amikor zavaró, akkor én gyűlölöm őt és ő elviselhetetlenül harsányan rajong értem. Ilyenkor vastag a csípője és illegeti. Ilyenkor széles az ajka és közönséges a gondolkodása, lapos a feneke, savanyú a lehelete. Ami máskor blicc-snell, az most csupán slágfertig. Ami máskor érzékeny helyzetértékelés, az most önös helyezkedés, a sokszínűségből fölszínesség lesz, a drága és ritka parfüm fanyarsága, ne kerteljek, szarszagú, a természetes jópofasága pedig hangoskodás. A humor jópofáskodás. A kedvesség törleszkedés. A szigor gorombaság, a jókedv idétlenség, a rosszkedv kelletlenség, az élénk tekintet dévaj. És így tovább, minden, bármi. Amikor nem zavar, akkor én: odavagyok érte, lelkesen pihegek, ha megpillantom, beremeg a térdem, izzad a tenyerem, s az Ég kegyeltjének tartom magam, hogy egy ilyen nő figyelemre méltat, és ő: mindezt irgalmasan tűri. A melle akár egy túlérett bakfisnak. A csípője, mint a Duna-kanyar (erőmű előtt). Az öle kipörzsöli a gyöpöt. A bőre nem öregfoltos, hanem díszes. Az ajka külön életet él, bozsog, nem málna, nem gyümölcs, de íz, szín (csín, tűz, mint rendesen). Tekintete bizsergető. A járása dehogyis vonagló, hanem vonuló. Ma már alig van nő, aki így tudná hordani magát. Egy egész világ teremtődik újra e hordás nyomán, városrészek emelkednek, allék, korzók, sétányok, estélyek, termek, teraszok, tálcák, pezsgők. Olyan közelre tud állni, közel a testemhez, főként hátulról, mint senki más. Órákig elálldogálok az ablak előtt, nézem a város fényeit, s ő mögöttem. Átszövi testével a bordáimat. A fájdalom, fiacskám, suttogja, véges. De ordítani kell, necesse est. Torkod szakadtából ordíts. Ez nem színjátszás, ez a dolgok rendje. Ő üt, te ordítasz. Ő üt, te ordítasz. Ha nem ordítasz, abból baj lehet. Nemcsak azért, mert ő, nem látván erőfeszítése eredményeit, csalódott lesz, kedvetlen, és ez váratlan „dolgokra” sarkallhatja, hanem mert az ordítás eltakarja a fájdalmadat, közéd és a fájdalom közé áll, és erre bizony nagy szükséged van, ha túl akarsz valahogy, akárhogy jutni a végesség határtalanságán.

Közel.