tekintély (?)

a tegnap: délelőtt (most már tényleg) éles bevetés volt, strand kettesben a kis hölggyel. ismerős anyukák és gyermekeik persze a közelben. egy óráig működött a dolog. azt mondom, haladunk. igazából arra számítottam, hogy egyáltalán el sem jutunk a tóig. aztán végül megbízott bennem annyira, hogy elmentünk háromszor nagycsúszdázni úgy, hogy az ölemben ült. az már más kérdés, hogy ahogy a mély és hideg vízbe érkeztünk (bár direkt lassítottam, hogy ki tudjam tartani a vízből, még a jajj, mi ez magyarul szakszóval: szóval azok a kis felfújható szárnyak, amiket a kicsik karjára lehet erősíteni, hogy fennmaradjanak a vízen, szóval azok ellenére is) már nem volt olyan jó a móka számára. hiába mondtam, hogy szemet-szájat becsuk, nem mindig sikerült ezt kiviteleznie, mondjuk nekem sem, úgyhogy ez nem az ő hibája. homokvárazás, gumiasztalon ugrálás, és akkor jött a kritikus pont, az elálmosodás... amikor már csak anyu jó, meg az édesség. egyet engedélyeztem. aztán amikor még szeretett volna kapni, elegem lett, és azt mondtam, hogy jó, akkor hazamegyünk. a reakció: sírás, sőt... na, de most ilyenkor mit tegyek? nem fogom édességgel tömni, hogy két percig csendben legyen, aztán újabb adagot kérjen, és újabbat és újabbat, és ezt csináljuk az idők végezetéig. nem. összepakoltam, míg ő hangos nemtetszését nyilvánította ki. majd hirtelen csend lett. szerintem meggondolta magát, és szeretett volna még maradni, de megmondtam neki, hogy a főnök én vagyok, én vigyázok rá, és én parancsolok. úgyhogy nincs édesség, se barátnők, se csúszda, megyünk haza. így is lett. most láthatóan megint nem vagyok a kedvence... bár szegénykémnek most szerintem senki sem a szíve választottja. biztos nehéz feldolgozni, hogy nincs már a középpontban. de azért szerintem az kicsit túlzás, hogy még akkor is az anyukája után nyüszög, amikor ő ott van három méterre. ez normális dolog lenne, és nekem kell még kicsit feljebb tornáznom a türelemküszöbömet, vagy? ...

más: anyu igény szerint szoptat és hordozókendőzik... jóóóóó :D